Utazásaim felnyitották a szememet és érzékeimet a hála irányába. Mikor először felismertem, hogy – a már elcsépelt kifejezéssel éljek: boldog vagyok – azt csinálom amiről gyermekként álmodoztam (és a felnőttek mindig azt mondták: lehetetlen) tudatosan próbáltam magam rábírni a hála érzésére. Tudtam: mindezért hálásnak kéne éreznem magamat. De az érzés nem támadt fel bennem magától, bármennyire is szerettem volna, elmém azt súgta, ez lenne helyes. Szépen lassan természetesnek vettem, hogy én ez vagyok, ilyen az életem és mindez nekem jár. De egy dolog mindig ott motoszkált a fejemben: az egyensúly. A természet egyensúlyra törekszik és ez igaz minden fizikai, érzelmi, spirituális jelenségre. Az egyensúly nem kerülhető el. Ying és Yang. Fekete és fehér. Tél és nyár – mint a két szenvedélyem és hivatásom színterei. Ha ez igaz, akkor viszont az én nagy boldogságomnak is véget kell egyszer érnie és törvényszerűen jönni kell az ellenkezőjének. Ezt a gondolatmenetet azonban nem voltam hajandó elfogadni. Újra és újra a racionális felem előállt vele, de a bennem rejlő érző, lázadó fél ezt nem akarta elfogadni. Így kutatásba fogtam, milyen módon adhatom vissza az Univerzumnak a sok csodát, ami engem ért? Hogyan hálálhatom meg a különleges outdoor élményeim helyszíneit Föld Anyánknak? Mivel fizethetek be a nagy közös Szívesség Bankba? Sok sok ehhez hasonló kérdésre találtam választ a környezetvédelemben és minimalizmusban, buddhista szerzetesek könyveiben, mindfulness feladatokban és a jóga gyakorlásában. Mára teljes mértékben áthatja a minden napjaimat az őszinte hála érzése. Az ébredéskor nyitott ablakon beszűrődő napsugarak az arcomon, a reggeli műzlim idény gyümölcsökkel alkotott íz kavalkádja, útjaim az aktuális munkahelyemre: egyszer Japán méteres hófalai között kaptatva fel a hegyre máskor a balatoni nádasban kacsázó bicikliúton tekerve – mind-mind a hétköznapjaim olyan pillanatai, melyeket teljes valómmal át akarok élni, jelen lenni benne, érezni majd tovatűnni hagyni és már készen állni, fogadni az újabb pillanatot. Egyszerűen jelen lenni benne. Átélni, szemlélni, kinyílni és befogadni. Joggal mondhatjátok, kedves Olvasók, hogy könnyű a napsütéses nyári napokon vagy az idilli havas hegyekben így érezni, gondtalannak és vidámnak lenni. Azonban mi van a hűvös, esős novemberi, korán sötétedős, melankolikus városi napokon? Mert ilyen is van. De erre is megtanultam a leckét: ugyan csak jelen lenni. Nem ítélkezni és egyből elutasítani, hanem szemlélődni, megfigyelni és értékelni kell. A tudatosság és mindfulness témaköreit feszegeti már ez a gondolatmenet, és ennek kapcsán szeretlnélek meginvitálni Benneteket egy néhány hónapos kihívásra, gyakorlat sorozatra, melyet most kezdek a mindfulness jegyében. Tartsatok velem! A részletekről néhány nap múlva olvashattok, addig is Thich Nhat Hanh egyik mondásával búcsúzom:

“A múlt már véget ért, a jövő még nem jött el.”

/A fénykép Japánban, Okinawa szigetén készült, egy piaci antikvárium előtti kis asztalkán volt kirakva sok sok színes fa betű azzal a meghívással, hogy hagyj üzenetet a többi járókelő számára./

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük