Néhány hete ezt a házi feladatot kaptam Czifrus Zsanettől, aki mindfulness alapú coaching technikával segít visszatérnem az utamra ebben a zavaros időszakban – amiről már vagy 2 éve eltévedtem.

(Az iromány kicsit hosszúra siekredett, olvasása egy bő negyed óra, ezért érdemes egy csésze teát készíteni és bekuckózni az hozzá ; )


Na de miről írjak? Hogyan is kell ezt? Régebben ment, az utazások alatt emlékezhettek az úti beszámolóimra Japánból vagy Afrikából, sőt még a Yogago Adventures idején (kovid előtti időszámítás) blog posztokat is írtam, amiről támogató visszajelzések érkeztek. (Ezeket lejjebb olvashatjátok) Sajnos most valahol ez is elveszett bennem ahogy az utam is, merre menjek és az eszköztáramból is kifogytam. Be merem vallani ritkultak a gyakorlásaim: először a jógát hanyagoltam hivatkozva arra, hogy a meditáció fontosabb – majd hétről hétre ez a fajta gyakorlás is kimaradt és csak azon kaptam magam, hogy vergődők a mindennapok hullámaiban ahelyett, hogy meglovagolnám őket. Az MBSR (Mindfulness Alapú Stresszcsökkentő Program) apja, Jon Kabat-Zinn híres mondása is így szól:

“A hullámokat meg nem állíthatod, de megtanulhatsz rajtuk szörfözni”

Köszi… de hogyan? Mélyen legbelül tudtam, hogy ennek egyik – tapasztalataim szerint elég hatásos eszköze a meditáció. Korábban már csodákat tett az életemben, csak hát lustaságból most abbahagytam. Hivatkoztam burnout-ra, a kovidra, az időjárásra, transzgenerációs családi terhekre – de bármennyire nehéz is, be kell ismernem, hogy ez mind mind csak kifogás. KIFOGÁS. Kifogott rajtam. Kőkeményen. Na de mi a kiút? A pszichológus? A Coach? Egy “rendes munkahely” ahogy Édesapám szokta mondani? Ez mind mind hasznos, és átmenetileg segítséget is nyújthat – de kell még valami. Amit nem tudok, hogy mi, de ma megérkezett:
Egy mélyről jövő bizonyosság érzete. Tudatosság? Megérzés? Megvilágosodás? Égi üzenet? Bármi is legyen ez, de kellően erős ahhoz, hogy inspiráljon, és visszatereljen az Útra. A saját utamra. Az elmúlt hónapokban az úttalanság érzete, megbénított. Bármerre néztem a környezetemben azt láttam, hogy mindenki járja a saját útját, amihez szívesen látnak, ha csatlakozom – de újra és újra felötlött bennem, hogy ez jó, jó, kellemes – DE NEM AZ ÉN UTAM. Akkor hol van az enyém? “Majd veszek egy kutyát és az segít, úgyis sok mindenkinek van terápiás kutyája. Nem nem, inkább elköltözöm. Milyen jó volt Tirolban vagy Japánban élni! Biztos az az ÉN utam.” És nap, mint nap hasonló tervek, gondolatok cikáztak bennem, de másnap reggelre mindig elvetettem őket. Na ez kimerítő. Teljesen. Leszívja az ember összes energiáját. Ilyenkor jön a pszichológus, a coach, a támogató barát aki kicsit visszaad az energiából – de ők nem tudják elvégezni helyettem a munkát. Segítenek, eszközöket adnak a kezembe, támogatnak, inspirálnak – de nem tudják helyettem alkalmazni őket. Akkor most mi legyen?!


Tegnap előtt elmentem egy helyi buddhista közösség nyilvános tanítására, hogy kielégítsem a mérhetetlen intellektuális éhségemet. Bár mindig is tartottam az ilyen zárt közösségektől, telis tele előítélettel és félelemmel de beléptem a kapun. Kedvesen teával és sütivel fogadtak, majd leültünk és kezdetét vette a tanítás. A felét nem értettem, annyira komplex ez a tibeti buddhizmus és durr bele bumm jött egy mély meditáció, majd néhány órás szabad beszélgetés. WOW… Másnap egész nap ezen “kattogtam” próbáltam feldolgozni az információt amit kaptam. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni és másnap este is elmentem. Most hihetnéd azt, kedves Olvasó, hogy mára már felesküdtem, beköltöztem, szerzetesi útra léptem 🙂 na neeem.
De megértettem. Na nem mindent – de épp eleget ahhoz, hogy tudjam visszatértem az Útra és hogy merre induljak, merre keressek. Sajnos nem ők azok – pedig mennyire kézen fekvő lenne egy helybéli közösséghez csatlakozni, fantasztikus emberek között gyakorolni és élni az Utat – de egyértemű számomra, hogy nem ez az én vonalam.
Akkor mi?


Ha megnézzük a rövidke kis életutamat, kertépítészetet tanultam ahol magával ragadtak a Zen kertek és az Ikebana – de ezeket elraktároztam. Aztán síoktatóként felkeltette érdeklődésemet a híres Japow, a fantasztikus laza porhó, úgyhogy elmentem kipróbálni. Na meg ha már a bolygó túlsó felén vagyok utazgatok is természetesen és 2 hónapon keresztül csak jártam a zen kerteket, szentélyeket, templomokat, teaházakat, szívtam magamba a Zen és Sintó életérzést – teljesen megbabonázva. Mindeközben lelkesen jógáztam, hisz éppen túl voltam egy indiai jóga oktató képzésen. Azt hiszem ott tényleg kapcsolódtam valamihez. Majd hazatérve bennem az utazási lázzal – ami egy nagyon veszélyes vírus, ragadós és nehéz kikeveredni belőle, vigyázat! – belevágtam ismét egy fél éves útba Afrikába, ami hát… nehéz volt… És utólag dolgozva fel az eseményeket, megértéseket keresve döbbentem rá, hogy ami engem végig vitt az úton – mert hogy többen is kiszálltak menetközben, feladták – az a mindfulness. Annak a képessége, hogy elfogadjam a jelen történéseit olyannak, amilyenek – megszabadítva magamat az elvárások terhétől.
Hű hát ha én ezt most megtanultam akkor azonnal tovább is kell adnom az embereknek, hogy segítsek mindenkinek! Úgyis passzol a képbe, sí és vitorlás oktatás, jóga, tökéletes mellé a mindfulness tanítás.
Aha…. Hittem ezt én… El is végeztem a képzést, számomra megdöbbentően pozitív visszajelzésekkel (amit önbizalom hiányos természetem nehezen ért meg) és hát akkor durr bele, csináljuk. Meghirdettem a tanfolyamot megelőző bemutatkozó workshopot ahol annyi jelentkező volt, hogy még két másikat kellett hirdetni. Nahát ha erre ekkora érdeklődés van, akkor egy rendes helyszín is kell: szerencsés vagyok, egy családi ingatlanban ennek helyet is teremthettem. 2020 Márciusát írjuk, gondolhatjátok, hogy mi következett: igen, az első karantén ideje….. Sose nyitottam ki a kapukat…. Minden bezárt.


Szóval karantén. Na nekem itt végem volt. Kész, nulla, padlóra kerültem. Ilyen mélypontot még nem tapasztaltam, és nem is tudtam, hogy létezik. Most őszintén be merem vallani, hogy volt egy olyan időszak, amikor nem tudtam kikelni az ágyból. Egyedül éltem egy nagy házban a Balaton partján, a paradicsom kellős közepén. Élvezhettem volna a szabadságot, tavasz volt, jó idő, lehet kirándulni, vitorlázni, barátokkal sütögetni. Na én nem ezt csináltam, hanem, feküdtem az ágyban és agonizáltam. Nem bírtam felkelni. Szerencsére még időben rádöbbentem, hogy segítségre van szükségem. El is kezdtem keresni támogatást: görgetem a környékbeli pszichológusok listáját, és egy fényképen megakadt a szemem: nahát, ez a hölgy járt hozzám jógázni, felhívom. És egyből megvolt az összhang, elkezdtünk dolgozni. (Később tudtam csak meg, hogy mekkora szerencsém volt, hogy elsőre megtaláltam azt az embert, akivel megvan az összhang, sok esetben ez több próbálkozás után jön be)


Majd Apukám mondása is beigazolódott, elkezdődött a nyári vitorlástáborok szezonja, eljártam dolgozni és jobban lettem. Mindezzel párhuzamosan bekerültem egy vállalkozói mentor programba és a mentorom nyomására “megmutattam magam a világnak” – ami számomra teljes mértékben a komfortzónámon kívül van. Na de nagy nehezen megtettem – azt hittem ez lesz majd a megoldás, beindul a karrierem.. Más megoldást hozott: barátokat, közösséget: otthonra találtam. Harminckét évesen először éreztem azt, hogy egy olyan közösséghez tartozom, ahol az egyetlen összetartó erő a feltétel nélküli szeretet, kíváncsiság a másik valódi személye iránt. És ezt a közösséget én hívtam életre. Én voltam a közös pont, a kapcsolat. Hihetetlen érzés, most is libabőrös lettem, hogy ezt leírtam.
Ilyen is van – na de hát az élet nem fenékig tejfel 😀

Véget ér a nyár, hűvösödnek az esték, és hideg lesz a nyaraló…. Mert hát ott laktam. Meg munkám sincs már, a gyerekek visszamentek az iskolába. Heti egy jógát próbálok tartani – de igazából még mindig kovid van, bizonytalan mindenki helyzete. Lelépni egy téli szezonra most nem opció, Ausztria bezárt – és hát nem szeretném itt hagyni ezt a fantasztikus közösséget, ami végre körülvesz. Vannak itt is kecsegtető állásajánlatok, olyan amiről (azt hiszem) álmodni se mernék – na meg a családi nyomás és félelem a tavasszal megéltek miatt. Mi van, ha visszatér az a megmagyarázhatatlan félelmetes állapot? Szó ami szó, elfogadom a kínálkozó lehetőségeket, lakást veszek – hitelt kapok (durva, mi?!)


Itt is van egy jó sztori: szívem vágya egyszerű kis ház, nagy kert messze a lakott területtől … Amit dobott a kocka: tetőtéri lakás a városban – Egy igazi luxus loft, ahogy én nevezem – plusz a hitel… Jönnek a támogató barátok, és felteszik a rettegett kérdést: biztosan ezt akarod? Ez nem te vagy. És szívem mélyén tudom ezt – de hosszú évek családi feszültségeinek vethetek így véget, végre elkezdhetem a felelősségteljes felnőtt életemet (33 évesen… kicsit későn érek 😀 ) nyáron jó pénzért kiadhatom, stb. Rábeszéltem magamat. Amit a mai napig nem bánok – de igazuk volt a barátaimnak. Ez nem én vagyok.


Akkor ki is vagyok én?! Már megint itt tartunk? Elegem van az önismeretből, a belső munkából, a fejlődésből, nem akarok meditálni se jógázni – tanítani meg még inkább nem tudok, mert ott adni kell és nincs miből adnom. A kecsegtető ajánlatok se olyan kecsegtetőek már.
Zuhanás, fekete lyuk, mély pont. Hmm… ez közel sincs olyan mélyen, mint a 2020 tavaszi. Akkor mi a fene is a bajom? Jó dolgomban nem tudom mihez kezdjek? Túl nagy a szabadságom, és nem tudok vele mit kezdeni? Akkoriban írtam is egy kis szösszenetet erről:


“A túl nagy szabadság börtön. Az ember korlátok közé vágyik. Nem tudja, mit csináljon. Egy dologra vágyik: hogy kiaknázza a képességeit, hasznosítsa, amije van. Ennek nyitja és zárja egyaránt a szabadság.”


És azt hiszem igen. Szabadság kell, ez az esszenciám – de korlátok közé kell terelni?! na azt meg hogyan? Meg tudom teremteni a saját korlátaimat? Megírni a saját sorvezetőmet?


Próbáljuk meg!


Szigorú napi rutin, tudatosan beosztott “munkaidő” tudatos idő szakítás a fizikai, mentális egészségemre, barátokra, étkezésre, naplementékre (merthogy a gép előtt ülni és dolgozni este, sötétben is lehet) Listák, akciótervek tömkelege. Ez jó, működik (És tényleg! Ajánlom!) – de vigyázat, csak azzal a tudattal, hogy amikor az Élet, Sors, Isten, Univerzum, nevezzük bárhogyan is közbeszól akkor se zuhanjon össze a világ. Képesek legyünk változtatni, maradjunk rugalmasak. Belássuk, elfogadjuk, hogy változtatni kell és meg is tudjuk lépni azt a változást – és nem utolsó sorban ennek örüljünk. Mert mi mást tudunk tenni? A dolgok úgyis mindig úgy történnek, ahogy történniük kell. Pont.
De mi van, ha valami mindig közbeszól? Ha mindig minden változik?


Van az amondás Hérakleitosztól, hogy

“az egyetlen állandó, a változás maga”.


⁃ Akkor miért is törekszünk állandóságra? – Kérdezi a filozofikus énem.
⁃ Mert megnyugtat.
⁃ Biztos, hogy arra kéne nyugtatóként tekinteni, amire nincs ráhatásunk? Mi lenne ha befogadnánk inkább a változást?


Na és azt hogyan? Visszatértünk a jó öreg meditációhoz….
Mert mindegy, hogy melyik formáját alkalmazzuk, melyik eszközhöz nyúlunk segítségkén ott tudjuk megtanulni kicsit kívülállóként szemlélni a történéseket, látószöget váltani és így talán könnyebben lehet olyan döntéseket hozni, amik a mi személyes jólétünket szolgálják.
Én személy szerint a fent említett hétvégi tanítások hatására újult erőre kaptam a gyakorlásomat tekintve – remélem egy ideig ez így is marad, de biztos, hogy lesznek kevésbé intenzív periódusok is és ez jól van így. Még Isten is megpihent a hetedik napon, akkor mi miért ne tehetnénk?

Ha idáig eljutottál az olvasásban, le a kalappal előtted, kicsit hosszúra sikeredett, de a célom maga az intuitív írás kipróbálása volt. Azért osztottam meg, mert nekem személy szerint segítenek mások történetei helyre rakni az életemet, elgondolkodtatnak és gyakran inspirálnak. amennyiben kedvet kaptál a meditáció kipróbálásához, rengeteg lehetőséged van: kezdésként ellátogathatsz egy helyi közösségbe, vagy online is csatlakozhatsz élőben vagy felvételről is hallgathatsz meditációt. Keresd meg ami megszólít Téged. Ha szeretnél elsajátítani egy technikát részt vehetsz egy 8 hetes mindfulness tanfolyamon, letölthetsz applikációkat vagy csatlakozhatsz egy neked tetsző vallási közösséghez is. Meglepő lehet, de nem csak a buddhisták vagy a hinduk meditálnak, a keresztények is.


Kívánom, hogy megtaláld a saját Utadat és legyen hozzá erőd, rajta járni. Nem könnyű 😉

Ezt a képet Tokió egyik parkjában készítettem 2018 tavaszán – látjátok itt is mennyi különböző út van?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.